Szociális törekvéseink Nyomtatás E-mail

Emlék a múltból. Gyermekkorunkban a Ferencvárosban a Soroksári (ma: Ráday) utcai Dohánygyár közelében laktunk, és így sétáink sokszor annak kapuja előtt vezettek el. Rögtön a kapuval szemben volt egy szomorú intézmény: a Zálogház. Nemegyszer megfigyelhettük, amikor munka végeztével a Gyár kapuján kitóduló munkásasszonyok első útja egyenest ide vezetett, hogy beadják vagy visszaváltsák apró portékáikat. Gyermekek voltunk, de felfogtuk, miről van szó, és a látvány mély nyomot hagyott lelkünkben. Későbbiek során ez a kép is hozzájárult ahhoz, hogy aránylag korán felismertük a munkásságot és az anyagilag kiszolgáltatottakat fenyegető nyomor veszélyét. Azt, hogy annak elhárítására a magunk körében is cselekednünk kell. E cél érdekében igyekezetünk arra irányult, hogy dolgozóink anyagilag, testileg és szellemileg független emberként örömet találjanak a munkában, az alkotásban, biztosítva lássák maguk és családtagjaik boldogulását.

Küzdelem a társadalmi igazságtalanságok ellen. Élesen szembehelyezkedtünk az ember szabadságát gátló társadalmi előítélet minden formájával. Ezt tettük a háború előtt és a háború után is: védtük az ártatlan embereket az erőszak és visszaélések ellen. Megmentettük zsidó származású alkalmazottainkat a sárga csillag viselésétől, hozzátartozóiknak vatikáni menlevelet szereztünk. Komoly adománnyal támogattuk a Wallenberg-akciót, amelynek feladata volt, hogy a magyarországi zsidóságot semleges területre, Svájcba, Svédországba menekítse. Ehhez sok pénz kellett, de gyorsan. Yngve Hartwig Ekmark svéd konzul felhívására Csonka Béla egy vagon burgonyát és 100 000 pengőt adott át erre a célra. Ki a megmondhatója, hányan juthattak ki ezáltal Svájcba, Svédországba? Hányak élete menekült meg Dachautól, Auschwitztól? A nyilas őrület tetőfokán szembehelyezkedni az uralkodó irányzattal, támogatni az üldözötteket nem volt veszélytelen vállalás.

Gyárunk az ostrom alatt előítélet nélkül fogadott be egy orosz származású nőt és adott elő orosz színdarabokat a gyári színpadon. A tanonciskola tanárául egy olyan mérnököt alkalmazott, akit az 1919. évi Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt elítéltek. A Gyárban ezért hátrányos bánásmódban nem részesült. A felvételnél egyedül az számított, ki mit tud, hogyan dolgozik. A szociális szempontokat mérlegelve ifj. Csonka János felvett egy olyan géplakatost, aki 15 évet ült fegyházban, mert ittas állapotban feleségét agyonlőtte. Ez az ember máshol hiába próbált elhelyezkedni, a társadalmi előítélet megakadályozta őt abban, hogy munkát kapjon. Gyárunk dolgozóinak bármikor jogában állt az üzem vezetőit megszólítani, kérésüket, panaszukat személyesen előadni, őket bejelentés nélkül irodájukban felkeresni és mondanivalójukat a legilletékesebbekkel közölni. Jogsegélyszolgálatot létesítettünk. Jogvégzett tisztviselőnk, dr. Cseffalvay György minden időben szívesen állt tanácsaival dolgozóink rendelkezésére.

A közerkölcs védelme. Helyes erkölcsi értékrend megteremtésére és érvényesítésére törekedtünk. Felléptünk az erkölcsi lazaság, szabadosság ellen. Semlegesíteni igyekeztünk a háború és az uszító propaganda által okozott erkölcsi rombolást, akadályozni a családok szétesését.

Családvédelem. A zavartalan jó munka előfeltétele, hogy a munkáját végző embert ne terheljék a családi otthonnal kapcsolatos gondok. Ezek elhárítására szociális osztályt állítottunk fel. Vezetésével a kiválóan minősített, egyetemi végzettségű dr. Poor Pálnét – a Gyár népszerű Anna nővérét – bíztuk meg. Éleslátásával, szociális érzékével, fáradhatatlan buzgalmával meg nem hálálható szolgálatot tett dolgozóink és családtagjaik érdekében. A családi gondok enyhítésére erősen progresszív bérrendszert vezettünk be. A fizetésen felül jelentős családi pótlékot folyósítottunk, hogy nagycsaládos munkatársaink ne kerüljenek hátrányos helyzetbe. A családi pótlék a gyermekek számával arányosan nőtt, és lépcsőzése olyan progresszív volt, hogy az pl. egy négygyermekes segédmunkás keresetét megduplázta.

Már az első gyermeknél is fizettünk családi pótlékot, amit jelenleg – a Népszabadság 1968. december 6-i száma szerint – a magyar állam nem fizet. Egy-egy gyermek után mindenki a fizetésétől és beosztásától függetlenül azonos családi pótlékban részesült. A feleség is jogosult volt erre a juttatásra, ha gyermek is volt a családban. Ezzel azt kívántuk elérni, hogy az anya ne legyen kénytelen munkát vállalni, idejét gyermeke nevelésére fordíthassa. Úgy gondoltuk, hogy így válhat a boldog családi élet alappillérévé. A dolgozni járó asszony kettős hivatásának nem mindig tud eleget tenni, a látszólag magasabb életszínvonal, a keresethajszolás tönkreteheti a családot, kikezdheti magát a társadalmat.

A férj keresete – adataink szerint – elegendőnek bizonyult a család eltartására. A háború alatt, amikor női alkalmazottaink száma megemelkedett, bölcsődét létesítettünk a Gyár közelében. Ennek vezetésével egyik munkatársunk szakképzett feleségét bíztuk meg. Előszeretettel alkalmaztunk nagycsaládosokat. Tanulófiúkat is elsősorban a sokgyermekes családokból válogattunk, mert saját családunkból kiindulva meggyőződésünkké vált, hogy ezek a szülői házból hozzák magukkal a közösségi érzést. Különös gondot fordítottunk arra, hogy ifjú munkásaink és tanulóink részére előkészítsük az utat a családi élet felé. Ennek érdekében fiataljainknak gyári tánciskolát szerveztünk, ahol gondos szülők leányaival ismerkedhettek meg. Urbán János tanárunk indítványára a Gyár tőszomszédságában Legény Otthont létesítettünk, melyet maguk a fiatalok vezettek demokratikus önkormányzattal.

Öröm és gyász. Részt vettünk dolgozóink örömteli és szomorú családi eseményeiben. Házasságkötésekor mindenki egyformán három napi fizetett szabadságban részesült. Az ifjú párt gyári kocsin vittük az esküvőre és nászajándékkal ajándékoztuk meg. Ha egy csöppség volt érkezőben, a gondozó nővér előre helyet biztosított az egyik ismerős szülőotthonban. Mire az apróság megérkezett, vadonatúj fehér gyerekkocsi és kelengye várta. Légiriadós időkben többször megtörtént, hogy a baba sietett, és a riadó alatt nem közlekedtek a mentők. Ilyenkor – akár éjjel is – Csonka Béla vitte a türelmetlen „kicsi” mamáját a szülőotthonba.

Haláleset bekövetkeztekor gyárunk pénzben megtérítette az egyszerű budapesti szabványos temetési költséget. Ez mindenkire nézve szigorúan egyenlő volt. Kiterjedt a házastársra, a gyermek és a szülő elhalálozására. A koszorút a munkatársak nevében a Gyár fizette. Semmiféle külön gyűjtést a Gyárban nem engedélyeztünk, nehogy előítéletek vagy politikai szempontok zavarják az amúgy is szomorú eseményt. Ahogy a házasságkötésen örömmel vettünk részt, úgy gyászolva mentünk el munkatársaink búcsúztatására. Ha egy gyári munkatárs családtagja hunyt el, fizetett szabadnapokat engedélyeztünk.

Magzatgyilkolás. E kérdésben nyíltan megvallott erkölcsi alapra helyezkedtünk. A kérdés megoldását nem a „jövendő lakosok” számának csökkentésében, hanem a lakások számának növelésében láttuk. Rádöbbentünk, hogy mi, mint a Gyár vezetői, nagyon sokat tudunk tenni – a fizetésen kívül – munkatársaink érdekében, ha látni és észrevenni akarjuk problémáikat, ha nemcsak motorok készítésével, hanem az emberek tudatos segítésével és irányításával is foglalkozunk.

Egészségvédelem. A munkáscsalád egyetlen jövedelemforrása a hetibér. Ha ez betegség miatt elmarad, felborul a család gazdasági egyensúlya, megjelenik a nyomor, az ínség, a zálogház. Gyárunkban az egészségért való tudatos küzdelem az üzem növekedésével párhuzamosan fejlődött ki. Új gyárépületünkben mindennapos díjmentes orvosi szolgálatot, hetenként kétszer nőorvosi és gyermekorvosi rendelést rendszeresítettünk, jó nevű orvosokkal. Súlyosabb esetben alkalmazottainkat szakorvosokkal magánbetegként kezeltettük, beleértve a fogorvoslást is. Célunk az volt, hogy idejében szembeszállhassunk a kórral, mielőtt az elharapódzik. Dolgozóink az orvosi szolgálatot munkaidőben, időveszteség és kereset-kimaradás nélkül vehették igénybe. Gyárunkba az üzemorvos által előírt orvosságokat motoros küldönc hozta a gyógyszertárból munkaidő végére, hogy senki se veszítsen időt és ne legyen rest érte menni. Indokolt esetben dolgozóink részére magunk szereztük be a gyógyuláshoz szükséges külföldi drága gyógyszert. A háború után ritkaságszámba menő penicillint és sztreptomicint – dollárért – a feketepiacon vásároltuk. A gyógyszerellátásról Mária nővérünk gondoskodott.

Órabéres alkalmazottainknál az OTI által fizetett táppénzt mindenkor teljes keresetre egészítettük ki. Kereseten felül, külön segélyt folyósítottunk – a gondozónő, vagy a gyári orvos javaslatára –, akár hosszú hónapokon át is, amikor a betegnek különlegesen jó táplálkozásra, kondíciójának feljavítására volt szüksége. Néhány napos betegségnél a dolgozó  – amikor még nem kapott az OTI-tól táppénzt – a gondozónő, az orvos vagy az üzemmérnök javaslatára úgy maradhatott otthon, hogy teljes fizetését megkapta. Az üzemmérnök ismerte emberei megbízhatóságát és ennek megfelelően garantálta, hogy tettetés esete nem forog fenn. Ennek az intézkedésnek az adott további jelentőséget, hogy indiszpozíció esetén senki sem kényszerült munkába menni. Ily módon egy-egy nagyobb bajt, még talán üzemi balesetet is megelőzhettünk. Elhagyott, magányosan élő betegeinket a Gyár gondozónővére és a szociális osztály férfitagjai látogatták, s segítették őket ügyeik intézésében. Ostrom után, amikor nehézkes volt a közlekedés és hiányos az OTI orvosi szolgálata, beteglátogató orvosunk, dr. Gombos Gyula motorkerékpáron kereste fel lakásukon munkatársainkat és családtagjaikat, hogy ne maradjanak kezeletlenül.

Céltudatos betegségmegelőző tevékenység. Összes alkalmazottunkat orvosi vizsgálatnak vetettük alá. Orvosi vizsgálaton vett részt minden felvételre jelentkező tanulófiú is. A Röntgen-ágyút legelőször a Csonka Gépgyár vette igénybe Magyarországon, ezzel két fertőzéses tüdőbajos esetet derítettünk fel. Mindkettőt tüdőszanatóriumba juttattuk, és teljes fizetésüket egész betegségük tartamára folyósítottuk. A Gyár alkalmazottai egyszerre mentek szabadságra. Törődött, idősebb munkatársainkat a gyári szabadság idején – a Gyár terhére – üdülni küldtük Mátraszentimrére, illetve Sopron vidékére. A „túlfáradás” megelőzésére megfelelő magasságra beállított forgó, ill. támlásszéket, vagy esetleg biciklinyereghez hasonló ülőkét adtunk a gépek mellé, hogy dolgozóink lábaikat megkímélhessék. A gyári orvos végigvizsgálta összes alkalmazottunkat, hogy nincs-e bokasüllyedésre hajlamuk, mely gerinc- és hátpanaszokhoz vezethet. Akinek volt, annak cipőbetétet csináltattunk. Télvíz idején a megfázásos betegségek megelőzésére – azon dolgozóink részére, akiknek az udvarra rendszeresen ki kellett menni – kabátokat, bekecseket akasztottunk a kijáratok ajtajára, hogy azok bármely pillanatban kéznél legyenek. Megköveteltük, hogy ezeket felvegyék.

Pihentető étkezés. Súlyt helyeztünk arra, hogy dolgozóink meleg ebédet fogyasszanak. Kezdetben egy közeli kifőzdével kötöttünk szerződést, hogy tápláló, kevéssé fűszerezett ebédet szolgáltasson. 1941 tavaszán, új gyárhelyiségünkben, a Fehérvári úton, saját modern, higiénikus, gőzzel főző konyhát rendeztünk be. Szakácsmesterként Domafalvi Andrást, az Országos Kaszinó volt szakácsát alkalmaztuk. Domafalvi Franciaországban tanulta a mesterséget, sőt egy közkedvelt szakácskönyv írójaként is ismerték. Háromfogásos ebédet biztosítottunk, egymásba illő, ovális porcelán tálacskákban, melyeket dolgozóink egy ügyes kis hordozó szerkezettel együtt kaptak kézhez, evőeszközzel, papírszalvétával és egy szelet kenyérrel. Az ebéd árát kedvezményesen állapítottuk meg. A gyári ebédjegy megváltása nem volt kötelező. Aki hazulról hozott magának ebédet, az reggel a portásnál leadhatta patent főzőlábosát. Ezeket felvitettük az étkezde folyosóján lévő gőzzel fűtött melegítőszekrénybe, melyet megfelelő időben bekapcsoltak, úgy, hogy az ételek ebéd idejére  kellő hőmérsékletűek legyenek. Az étteremben egyidejűleg 600 személy foglalhatott helyet. A tanulófiúk, amikor létszámuk már megnőtt, később étkeztek. Műhelyenként felváltva, öt-öt perces eltolódással szólt az ebédre hívó csengő, hogy sem a mosdókban, sem az ebédkiosztásnál torlódás ne legyen. Az étkezdében mindenki az érkezés sorrendjében foglalt helyet. Mindenki, – az igazgatót is beleértve – ugyanazt az ebédet kapta.

Válogatott hanglemezműsort közvetítettünk az ebédidő első felében, diszkrét hangerősséggel. Az étkezés után csendet biztosítottunk azoknak, akik esetleg rövid időre pihenni kívántak. Eleinte nyugágyakról is gondoskodtunk idősebb munkatársaink részére. Az étkezés előtti kézmosás előmozdítása céljából, a gyárépület tervezésénél gondunk volt arra, hogy a dolgozók az étkezőhelyiségbe csak a kézmosási lehetőséget biztosító előtéren át juthassanak. Itt 50 porcelánmosdó sorakozott egymás mellett, nem hideg és forró, de szabályozott langyos vízzel és szappannal.

Kedvezményes élelmiszer-ellátás. A háború előrehaladtával megnehezült a főváros élelmiszer-ellátása. Megjelent a kenyérjegy a többi élelmiszerjeggyel együtt, amit nem lehetett a tejbe aprítani, mert idestova a tej is eltűnt, mivel visszahúzódott a feketepiacra. Ezeket a háborús tüneteket már az I. világháborúból és az azt követő nehéz időkből ismertük, így idejekorán megszervezhettük élelmiszer-beszerző és elosztó csoportunkat.

Dolgozóink a kicsinyben való elosztásnál is a nagybani beszerzési árat fizették. Semmiféle adminisztratív költség, fuvarköltség vagy más részköltség, így az elosztó személyzet bérköltsége sem került elszámolásra. Ezzel a rendszerrel beosztottaink és hozzátartozóik nemcsak a munkaidő utáni sorban állástól szabadultak meg, de az inflációs időkben pénzükért értéket kaptak. Nem kellett keresetüket a kiüresedett üzletekben értelmetlenül elkölteni és az éppen kapható árut megvásárolni. Messze vagyunk még attól a kortól, amikor „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, de különösen messze voltunk ettől a II. világháborút követő években, amikor a „bőség kosara” annyira üres volt, hogy abból egyaránt senki sem tudott semmit kivenni. Ezekben az években elértük az utópisták álmát, megszűnt a pénz értékmérő lenni – pedig rettenetesen sok volt belőle mindenkinek. Ekkor a kormány előírta, hogy a dolgozónak bizonyos minimális „tápértéket”: kalóriát kell juttatni. Az előírt kalóriát az üzemek maguk kombinálhatták össze abból, amiből tudták. Ha más nem volt, adhattak tököt tökkel, krumplit burgonyával. Hogy aztán a dolgozó családja hogyan lesz ellátva, arról a kormány nem tudott intézkedni.

Üzemünk ebben az időben a traktorjavításokon keresztül kiépítette már mezőgazdasági kapcsolatait. Támaszkodhatott élelmiszer-beszerző szervezetére is, és segítségével hamarosan áttérhetett az inflációs nullákból álló számolásról a természetbeni árukban való számlázásra. Ezzel elértük, hogy üzemünk a hatóság által előírt kalória többszörösét tudta dolgozóinak nyújtani, mégpedig a családtagok számával arányos mennyiségben. Már a háború alatt tejakciót szerveztünk. A fehér tejnek igen borsos fekete ára volt, de sokakon lehetett ezáltal segíteni. A gyomorfekélyesek és dolgozóink gyermekei térítés nélkül jutottak az így beszerzett tejhez.

Egyéb juttatások. Amikor egész Budapest didergett, a kórházak fűtetlenül álltak, üzemünk alkalmazottait kedvezményes áron tűzifával látta el. A tűzifa elosztását a Gyár dolgozóiból alakult Elosztó Bizottság intézte demokratikusan, a szükségesség sorrendjét gondosan figyelembe véve. E bizottság működése ellen soha a legkisebb panasz sem merült fel. Az ostrom utáni időkben, amikor dolgozóink villamosközlekedés híján nagyon sok cipőtalpat koptattak, gyárunk díjmentesen működő cipészműhelyt üzemeltetett. 27 olcsóbérű, modern komfortos kislakást utaltunk ki beosztottainknak a Gyár közelében. Ezek gyári lakások voltak, a lakbérkülönbözetet a Gyár vállalta magára.

Védekezés a káros szenvedélyek ellen. A Beveridge-terv az alkoholt a dolgozó ember egyik nagy ellenségének mondja. Sajnos, három jó munkásunkon tapasztaltuk, hogy mennyire igaz az, hogy „az alkohol öl, butít és nyomorba dönt”. Amíg mi voltunk a Gyár gazdái, nem fordult elő alkohol a Gyárban. A munkabért a hét közepén fizettük, hogy a hét végén ne legyen „dáridó”. Az alkoholistát figyelmeztetésként egyszerűbb munkára osztottuk be, súlyosabb esetben elvonókúrára küldtük. Az iszákos embereket, akik rossz hatással lehettek a többiekre, iparkodtunk „szökésre késztetni”. Amikor másoknak a fizetését önként emeltük, az alkoholisták a fizetésemelésből kimaradtak. Tudatosítottuk fiataljainkban, mi az alkohol hatása és átka. Iskolánkban ezzel a kérdéssel is részletesen foglalkoztak „a mindennapi élet órája” tantárgy keretén belül.

Az üzemi helyiségekben tiltottuk a dohányzást. Erre különösen nagy súlyt kellett fektetnünk kis műhelyünkben, ahol sokat dolgoztunk benzinnel, és fennállt a robbanás veszélye. A dohányosok részére olyan helyiséget jelöltünk ki, amelyben semmi éghető, gyúlékony tárgy nem volt. Itt gyufa helyett villamos öngyújtót szereltettünk fel. Napi két cigarettázási időt biztosítottunk munkaidő alatt a Gyár terhére. Aki ennél többet kívánt dohányozni, az saját időveszteségére tehette, és ez munkaidejéből levonásra került.

Kulturális létesítmények. Beveridge a tudatlanságot is a munkásember nagy ellenségei közé sorolja. Ezt vallottuk magunk is, és igyekeztünk dolgozóink szakmai és általános műveltségét fokozni, hogy „a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán”. Idős dolgozóinkat, akik valamikor kimaradtak az iskolából, beirattuk a polgári iskola megfelelő osztályába, tandíjukat fizettük, és könyveket vásároltunk számukra. Munkásaink részére műszaki zsebkönyvet jelentettünk meg. E könyv írói a Gyár kiváló mérnökei voltak. Tanulóinknak legjobb mérnökeink bevonásával magas nívójú gyári ipariskolát szerveztünk. Vezetésével Ecsődi Tibor volt műegyetemi adjunktust bíztuk meg. Az ipariskola egyik tanára Kovácsházy Ernő, később a Ganz MÁVAG Kossuth-díjas főkonstruktőre lett. Az oktatás magas szintjét bizonyítja, hogy ipari tanulóink közül az évek során többen gépészmérnöki oklevelet szereztek, és ma az ország különböző pontjain vezető állást töltenek be. Büszkék vagyunk, hogy Ilosvai Lajos egykori tanoncfiúnk jelenleg a Budapesti Műszaki Egyetem Gépjármű Intézetének professzora. Tanulóink közül került ki a Csonka Gépgyár jogutódjának, a Kismotor- és Gépgyárnak több vezetője, így annak egykori vezérigazgatója, Hantos József gépészmérnök is.

Az iparitanuló-iskola igazgatója, kulturális vezetője s egyben a magyar irodalom tanára, dr. Huszty Mihály volt, aki nagy nemzeti és tanári elhivatottsággal, odaadó türelemmel foglalkozott fiataljainkkal. Az irodalom, zene, képzőművészet és könyvkultúra terjesztésének elkötelezettjeként oktatott. Több emberséget, magasabb kulturális szintet igyekezett eljuttatni azokhoz a kisinasokhoz, ipari rétegekhez, amelyek humán műveltségét szívén viselte. Mérnöktovábbképző tanfolyamok megszervezésére Hornung Antal gépészmérnököt, a Ganz-gyár kutató osztályának vezetőjét kértük fel. Vetített képes előadásaira művezetőinket is meghívtuk.

2000 kötetes kölcsönkönyvtárunkban irodalmi értékű műveken kívül műszaki könyvek, népszerű tudományos kiadványok és szórakoztató olvasmányok álltak a munkások és tisztviselők rendelkezésére. Dolgozóink évente átlag 16 könyvet vettek ki a könyvtárból. Minden évben kétszer gyári könyvnapot rendeztünk, amelyeken kedvezményesen árusítottuk a könyveket. Volt könyv, amelyből egy-egy könyvnap alkalmából 300 került eladásra. Fontosnak ítéltük, hogy a korabeli értékes sajtótermékek mindenkihez eljussanak. Az egyik kedvelt napilapot pl. 150 példányban rendeltük meg, s az újságot motoros küldönc hozta a Gyárba, frissiben, amint az a nyomdából kikerült. Az újságokat munkásaink közt szétosztottuk. Az éjszakai műszakban dolgozók egy másik lapot olvashattak. (A Csonka-gyári újságokról egy ismert publicista emlékirataiban említést is tesz.) „Híradó” néven kis gyári újságot indítottunk nem sokkal az ostrom kezdete előtt. A szép reménnyel indított lapból az ostrom miatt sajnos csak néhány példány jelenhetett meg.

Ismeretterjesztő és szépirodalmi előadások megrendezésére a Gyár kultúrtermében havonként egyszer került sor, amikor is a magyar irodalom jelesei és más közéleti személyiségek szóltak dolgozóinkhoz. Munkatársaink személyesen megismerkedhettek a hazai szellemi élet vezetőivel, olyan nevezetességekkel, mint Cholnoky Jenő, Eckhardt Ferenc, Miskolczy László, Nyírő József, Ravasz László, Tamási Áron, Veres Péter. Énekkart, zenekart szerveztünk. Ezeknek vezetője egy ideig Keresztessy István mérnökünk, később Haller József Zeneakadémiára járó munkásfiúnk volt. A színpadi, zenekari és énekkari próbákat munkaidő után tartottuk, de a ráfordított időt munkabérben, túlóraként megfizettük. Futballcsapatokat szerveztünk a Gyáron belül. A különböző csapatokban a játékosok váltakozva, tetszés szerint vettek részt. A mérkőzésnél a játék célja nem a győzelem, hanem maga a sport volt.

Tanulmányi kirándulások, majálisok megrendezését Radnóti Győző mérnökünk vállalta. Új gyárépületünk dísztermében színpad épült, és gyári színészgárda alakult. A színpadi szereplőket Ónody Ákos, a Nemzeti Színház aranygyűrűs művésze válogatta ki a dolgozók közül munka közben, amikor végigment köztük. Sok tehetséget fedezett fel. Közülük később ketten hivatásos színészek lettek. A mi tanulónk volt Szabó Gyula is, aki ma neves színész. Színpadunkon nemzetnevelő, jellemfejlesztő színdarabokat mutattunk be. Díjmentes nyelvtanfolyamokat tartottunk kiváló nyelvtanárok vezetésével német, francia, angol és orosz nyelvből. (Akkor is, amikor hadiállapot állt fenn Magyarország, a Szovjetunió valamint a nyugati hatalmak között.) Klubhelyiségünkben fehér abrosszal leterített kávéházi asztalok, pingpong, dominó, sakk, képes folyóiratok várták a munka után szórakozni vágyókat. Itt teát, tejeskávét, vajas kenyeret, süteményt lehetett jelképes áron vásárolni. A felszolgálást egy mezőkövesdi fiatal menyecske díszes matyó ruhában végezte.

Szemben a háborúval. Mindent elkövettünk, hogy munkatársainkat megvédjük a bevonulástól. Azokat a fiataljainkat, akik a megtévesztő propaganda hatására a Hunyadi páncélos és a Szent László SS alakulatokba önként jelentkeztek, mind visszahoztuk a Gyárba, majd a katonai parancsnokot kijátszva, hazaküldtük szüleikhez. Ezért fegyveres nyilasok hatoltak be ifj. Csonka János hivatalába, és csak egy véletlen mentette meg őt az azonnali kivégzéstől.

A leventekiképzést kivettük a katonaság kezéből. A leventeoktatót ui. a Gyár állományába vettük, részére rendszeres havidíjat biztosítottunk. Ezzel elértük, hogy a leventeoktatást nem a pocsolyás lágymányosi réten, hanem a Gyár nagytermében tarthatták és így a katonásdit iskolai továbbképző kultúrintézménnyé lehetett varázsolni. Amikor a front Budapest határát elérte, a kerületi leventeparancsnokot, N. N. ezredest kellő mennyiségű élelmiszerrel ellátva Győrbe szöktettük, hogy ne vezényelhesse ki leventéinket a csepeli harcvonalra. Megtagadva a katonai parancsot, egyetlen leventét sem engedtünk „bevetésre”. Fogságba hurcolt, vagy fogságban elhunyt alkalmazottaink ellátatlanul maradt családtagjai részére egészen az államosításig önként folyósítottuk az illető alkalmazott teljes fizetését. A hadifogságból betegen visszatérők a Gyár költségére üdülhettek, amíg munkabírásukat vissza nem nyerték. A homlokunknak szegezett 5 revolver ellenére megtagadtuk az eskü letételét a nyilas kormányra. A háború végén nem menekültünk Nyugatra és egyetlen gépet sem engedtünk Nyugatra szállítani.

Mérleg. Szociális törekvéseink jelentőségének megítélésekor nem volna méltányos az általunk jóval fél évszázaddal ezelőtt megvalósított vívmányokat a mai kor több évtizeddel későbbi eredményeihez viszonyítani. Abból, amit annak idején saját kezdeményezésünkként önként cselekedtünk, ma már sok minden természetesnek tűnhet. De valljuk, hogy a kezdő lépéseket mi tettük meg.