Új gyár épület Nyomtatás E-mail

Búcsú a régi műhelytől. A motoros gépegységek szerelése és tárolása nagy helyet igényelt, ugyanígy az alkatrészek raktározása is. Egy időre kisegített bennünket egy elhagyott gyárhelyiség, amelyet a Budafoki úton béreltünk. Csak kényszerből költöztünk oda, mert az – faépület lévén – tűzveszélyt jelentett. Dicséret és köszönet illeti dolgozóinkat azért, hogy egyetlenegy tűzeset sem fordult elő. A veszélyesség, ami nemcsak anyagi kárral, de emberéletben való kockázattal is járhatott volna, sürgőssé tette, hogy üzemünket e területről mielőbb kivonjuk. Búcsúznunk kellett a régi kedves kis műhelytől mihamarabb… minden áron!

Nem akartunk elköltözni a budai oldalról. Nem óhajtottunk kieső gyárnegyedbe – Angyalföldre, vagy a Váci út környékére – kerülni, már csak azért sem, mert sok munkatársunk a budai oldalon telepedett le. Tudtuk, nincs lehetőségünk arra, hogy – mint Svájcban, Németországban vagy Amerikában – üzemünket egy park közepén építsük fel. De ha nem is állt módunkban ilyen ideális környezet megteremtése, iparkodtunk új gyárunkat kulturáltabb, zöldövezethez közel eső negyedbe telepíteni. Így esett választásunk a svéd alapítású Standard–Ericsson-gyár szomszédságában lévő Fehérvári úti telekre. Fél évszázad távlatából visszatekintve, úgy találjuk döntésünk helyes volt.  Természetesen a gyárépítéshez sok pénzre volt szükség. Hogy a kívánt támogatást elnyerjük, fáradságot nem ismerő utánajárással meg kellett ismertetni az Iparügyi Minisztériummal a Csonka Gépgyár közgazdasági szerepét és haladó szociális munkavezetését. Ez utóbbi nem csekély mértékben közrejátszott abban, hogy a Minisztérium üzemünket iparfejlesztési kölcsön megadására méltónak találta.

Részvénytársasággá alakulás. 1939-ben célszerűnek mutatkozott, hogy üzemünk  részvénytársasággá alakuljon. Cégünk új neve „Csonka János Gépgyára Rt.” lett. Ez a módosítás üzemünknek – belső műszaki értékén felül – bizonyos kereskedelmi tekintélyt is kölcsönzött, de struktúrájában lényegében véve semmi változást sem okozott.

Az új épület. Az a telek, amelyre új gyárépületünket emeltük, egy Amerikában élő nagynénénk, özv. Boross Sándorné tulajdonát képezte. Ő, amikor 1920-ban Magyarországra látogatott, nagyobb pénzösszeget hozott magával, amelyből – az inflációs pénzromlás elkerülésére – tanácsunkra a mai Bartók Béla úton egy telket vásárolt. Ezt a telket még a II. világháború előtt, az ő hozzájárulásával, a Fehérvári út 50. (ma: 44.) sz. alatti telekre cseréltük át. Mivel a „Csonka János Gépgyára” nevű egyéni cég akkor már létezett és szépen virágzott (lásd: cégjegyzés 1929. július 3.), remélni lehetett, hogy egyszer majd saját épületét itt építheti fel. Így került sor a Fehérvári úton új gyárépületünk megépítésére, melynek terveit fivérünk Csonka Pál készítette, s ő végezte az építkezés ellenőrzését is.

A Csonka Gépgyár épületeinek tervezésekor erősen előtérbe kerültek a szociális szempontok. Erről tanúskodnak a célszerűen megépített mosdó- és öltözőhelyiségek, az üzemi konyha, a tágas étkezőterem, kultúrszínpad, orvosi rendelő, tanműhely, tanterem stb. Mindenütt érvényesítettük a korszerű higiéniai szempontokat. A luxust mellőztük, de olyan szép összkomfortos, napsugaras portáslakást létesítettünk, amelyre talán ma is büszkék lehetünk. A Csonka Gépgyár új épülettömbjének első része az iparfejlesztési kölcsön felhasználásával épült. Mire azonban 1941 tavaszán az új épületbe beköltöztünk, máris szűknek bizonyult. Így további kölcsönt véve igénybe, meg kellett építenünk – a már meglévő épülethez csatlakozó – szerelőrészleget is. Ennek az épületnek csak egyharmada szolgálta magát a termelést, kétharmad része közvetlenül a munkást.

Az építéshez felhasznált iparfejlesztési kölcsön megszerzését a Gyár eszmei javai: a Gyár múltja, jó híre, kiváló szakmunkás- és mérnökgárdája, jól bedolgozott munkaköre, szociális intézményei, egészséges szelleme tette lehetővé. Jelentős anyagi segítséget nyújtott az a körülmény, hogy munkásaink foglalkoztatására az előző években raktárra gyártott motorjainkat a katonaság átvette, és ezzel holt vagyonunk hirtelen aktivizálódott. Az ezáltal létrejött haszonrészesedés nem a dolgozóinktól elvont többletértékből eredt, mert ők a munkájukért járó tisztes munkabért már évekkel előbb megkapták, élvezték és el is költötték. A kimutatott haszonért a Csonka János Gépgyára Rt., mint egyéni cég dolgozott meg. A Gyár volt az, amely a banktól kölcsönbe vett tőkéjét befektette, amely annak súlyos kamatait fizette. Az pedig egészen természetes, hogy üzemünk a raktárról szállított motorokért 1941/42-ben jobb árat tudott a Minisztériumtól kapni, mint amennyiért azokat 1939-ben polgári célokra el tudta volna adni.

Haszon abból a tényből keletkezett, hogy a Honvédelmi Minisztérium – ellenőrzött utókalkuláció alapján – olyan árban rendelte meg motorjainkat, amennyibe azok kis tételben való gyártáskor általában kerültek. Csupán gyárunk speciálisan kifejlesztett kisszéria-gyártó módszerének köszönhető, hogy a szokásosnál lényegesen gazdaságosabb, selejtmentes gyártást tudtunk bevezetni. Az Árellenőrző Hivatal szakértő mérnöke már 1941-től kezdve minden legkisebb tételt ellenőrzött és meggyőződött arról, hogy számításaink és áraink helytállóak. A Gyár haszonkulcsa ellen sem emelt kifogást, mint ahogy nem kifogásolhatta a racionális gyártást, és a szociális felhasználásmódot sem.

Cégérünk. A Csonka Gépgyár nem árban, hanem minőségben és kiszolgálásban versenyzett a konkurenciával. Emblémája: MMM (Mindig Megbízható Munka) közismertté vált. Ezért a mi üzemünk mindig kapott munkára megbízást, még akkor is, ha árai akár 20%-kal a versenytársakéi fölött voltak. Vevőink igényes kiszolgálását mindennél előbbre valónak tekintettük. Ez nemcsak az autóalkatrész-felújító részlegünkre vonatkozott, hanem a kismotor-osztályra is. Az általunk szállított sok száz motor közül hosszú esztendők során reklamációval egyetlenegy motor sem került vissza.

Nem kellett sokat költenünk reklámra sem, nem volt szükségünk üzletszerzőkre, politikai összeköttetésekre. Üzletszerzőnk csak a három M betű volt. Ennek ellenére üzemünk mint a guruló hólabda, önmagától nőttön-nőtt. Ügyvivőink maguk a dolgozók voltak, mint szószólóink, minden egyes munkájukkal eljuttatták hírnevünket üzletfeleinkhez. A jó munka dicsérte mesterét! Édesapánktól mint életbölcsességet azt tanultuk, hogy a megbecsült, jól fizetett munkás: a gyár legfőbb tőkéje. És a mi munkásaink jó felszereléssel, ésszerű szervezéssel, mérnöki irányítás mellett, ambícióval dolgoztak. Maguk keresték a jobb, célszerűbb munkamódszereket, nem gyártottak selejtet, nem pazaroltak sem anyagot, sem időt. Tudták, amit a budai szomszéd gyárak dolgozói és velük együtt az egész ország is elismert. Azt, amit a Népszabadság 1968. december 7-i száma így fogalmaz meg: „Munkásaik nemcsak az akkori létbizonytalanság miatt ragaszkodtak a gyárhoz, hanem mert – anyagilag és szakmailag egyaránt – rangot jelentett a Csonkánál dolgozni.” A munka hősei a Csonka Gépgyárban nemcsak a „fizetésért” és nem egy-egy címért vagy jelvényért dolgoztak, hanem a munkáért önmagáért, mint alkotásért és magáért a „gyárért”, a gyári közösségért.

Bérnyugalom. 15 éven át gyárunk fizette az ország vasiparában a legmagasabb munkabéreket, ahogy azt annak idején a vasművek statisztikája évről évre kimutatta. Ez kiküszöbölte az elégedetlenséget, önérzetet kölcsönzött dolgozóinknak és békességet jelentett családjaiknak. Béremelésekre többségében a Gyár vezetőségének saját elhatározása alapján került sor.

„Akkord” kereseti lehetőségeket biztosítottunk, hogy tudását és szorgalmát mindenki saját tetszése és szükséglete szerint érvényesíthesse, megállapított órabére mellett többletkeresethez jusson, s annak hasznát azonnal élvezze. Elleneztük az évi haszonrészesedés formájában történő jutalmazást. „Közösködésben” csak elveszett volna az egyén szorgalma, s ezáltal a gyári közérdek rövidült volna. Az „akkord-időket” egy korrekt jellemű szakemberrel állapíttattuk meg, akinek pártatlansága mindkét részről vita felett állt. A megállapított egyezményes darabárakat sohasem csökkentettük, még akkor sem, ha az esetleg aránytalanul nagy jövedelmet jelentett egy-egy dolgozónak. Ez fokozta a Gyár iránti bizalmat, bérnyugalmat teremtett. Órabéres dolgozóink 12 fizetéses szünnapot vehettek igénybe, hogy ők is keresetkiesés nélkül ünnepeljenek és pihenjenek, akárcsak a havibéresek. Ugyancsak teljes fizetést biztosítottunk számukra a légiriadók időtartamára. Fizetett eltávozási időt engedélyezhetett minden műhelyfőnök a beosztottjának olyan ügyek elintézésére, amit gyári gondozónőnk nem tudott helyettük elvégezni.

A „Munkások Bankja”. Bankáraink az üzem dolgozói voltak, akik megtakarított keresetüket szívesen kamatoztatták évi 8%-os kamattal a „Munkások Bankja” elnevezésű gyári takarékpénztárban. Dolgozóink így tőkéstársaink, szinte részvényesek lettek és a bankok helyett ők kapták a kölcsönökért járó kamatot. Ekként lehetett az üzem rohamos fejlődése közben elkerülni, hogy az üzem a finánctőke martaléka legyen (mint pl. a Méray-testvérek motorkerékpár-gyára). Végeredményben a Csonka Gépgyár fejlődése során – a továbbjutáshoz szükséges tőke előteremtése – nem a dolgozók keresetének leszorítása révén, hanem ellenkezőleg, annak jelentős gyarapodása mellett következett be. Voltak, akik arra figyelmeztettek, hogy a gyári takarékpénztár életre hívása hibás lépés, mert ezáltal sztrájkkasszát létesítünk saját magunk ellen. Ilyen aggályunk nem volt. Feltételeztük, hogy dolgozóink öntudattal, kellő erkölcsi igazságérzettel rendelkeznek.

Kamatmentes kölcsönt és előleget számtalan esetben folyósítottunk. Ezzel sokakat pillanatnyi pénzügyi problémáikon átsegíthettünk, s előbb élvezhették olyasvalaminek a hasznát, melynek megvételére csak később került volna sor. Valamennyi alkalmazottunk családja részére halálos balesetre érvényes igen komoly összegű életbiztosítást kötöttünk. Néhány progresszív szellemű gyárigazgatóval közösen gyári nyugdíjintézetet létesítettünk. Ezt tisztviselőinken kívül fokozatosan egyes fizikai dolgozóinkra is kiterjesztettük.          Gyárunkban intenzív balesetmegelőző tevékenység folyt. Balesetszázalékunk elismerten alacsonynak számított, ezért az Iparfelügyelőségtől kedvező besorolást kaptunk. A baleset-elhárításra tett javaslatokat pénzzel jutalmaztuk.

Gyári szolidaritás. Felvetődhet a kérdés: annyi válság és vihar közepette miként tudott a Csonka Gépgyár mintaüzem lenni és maradni? A kérdésre válaszként leszögezhetjük, hogy ez csak azért volt lehetséges, mert a Gyár dolgozói oly kiváló szellemi és erkölcsi kvalitással rendelkeztek, mely a külső körülményektől függetlenül, időtálló volt. Az üzem dolgozói és vezetői jól ismerték és megértették egymást. Érezték a közösségben rejlő hatalmas erőt. A Csonka Gépgyár munkásai bátran kiálltak a Gyárért és annak vezetőiért, mert tapasztalhatták, hogy ugyanezt megtették értük főnökeik is, nemegyszer életüket mentve meg, vagy börtönből szabadítva ki őket. A Csonka Gépgyárban nem volt szükség aktivistákra, propagandistákra, nem kellettek szónokló agitátorok. Helyettük a látható tettek beszéltek. A Gyár erkölcsi tőkéje a dolgozók és vezetők közti szolidaritásban rejlett. Dolgozóink érezték, hogy a Gyár értük is van, és sorsa az ő vállukon is nyugszik. Ezért nem volt sohasem sztrájk. Megbizonyosodhattak arról is, hogy munkahiány miatt senkit nem bocsátunk el. Ez leszerelte az örökös félelemérzést és mindenkinek megnövelte a biztonságát.

A beosztottak és vezetők közti szolidaritást jól példázza a háború előtt kialakult Intéző Bizottság. Szándékosan fejeztük ki magunkat úgy, hogy „alakult”, mert nem mi alakítottuk és nem is mi alapítottuk. A természetes szükségszerűség hozta létre és a közügyek iránt érdeklődőkből tevődött össze. Nem volt ügyrendje, alapszabálya, tisztikara és különösen nem volt pénztárosa. Nem szedett tagdíjat. Úgy keletkezett, hogy a közösséget érintő problémák „elintézését” egyesek önként elvállalták, és azután rendszeresen őket hívtuk össze megbeszélésre. Nem „választott”,  inkább „vállalkozók” testülete volt, melynek tagjai mindig megjelentek és rendelkezésre álltak, ha valamit meg kellett vitatni. Nem volt megbízásuk arra, hogy a többieket képviseljék, de őszinte szókimondó beszédükkel mégis a „köz” véleményét tolmácsolták. Véleményüket nem befolyásolták gyáron kívüli tényezők és nem voltak választott emberek, akiknek pozíciója mástól függött volna, így nem voltak demagógok. Nem tartoztak sem felfelé, sem lefelé senkinek, csak saját lelkiismeretüknek és a munkásbecsületnek. Igazi szociáldemokraták voltak. Milyen más volt ez, mint a 10 évvel később – az államosítás után – alapított Üzemi Bizottság!

Távlati elképzeléseink. Minthogy a munkásemberekkel közvetlen, állandó kapcsolatot tartottunk fenn, sok mindent megismertünk életükből, köztük olyan problémákat, amelyekkel mi a szülői házban nem találkoztunk. Így aztán mérnöki álmaink, találmányok, szerkezetek, szabadalmak, műszaki alkotások és ezek sikerei mellett egy új cél rajzolódott ki előttünk: a jólétben és biztonságban élő, független, művelt és megelégedett munkáscsaládok szolgálata. Ez az, amiről Németh László az Irodalmi Újság 1956. évi vezércikkében így ír: „Nem volt vad álom többé az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép s a néphez szító értelmiség testvéri egyesülése egy értelmiségi társadalomban.” Ezt a gondolatot persze még nem lehetett a kezdeti állapotban, az induló kis műhelyben megvalósítani. De ahogy a régi bölcs mondás állítja – „a tenger minden cseppjében megtalálható az óceán minden tulajdonsága” –, ugyanígy Csonka János kezdő kis műhelyében, annak minden sejtjében, vagy génjében előre meg volt írva az eljövendő üzem egész történelme, szociális elhivatottsága.

A közösségi tulajdon. Az esztendők és tények hosszú sora bizonyítja, hogy mi, akik egy kis vállalat alapítói voltunk, a gyári vagyont szociális rendeltetésű közös szerzeménynek tekintettük, amelynek elindítói és szervezői voltunk, minélfogva mi lettünk annak első számú felelősei is. Igyekeztünk azt legjobb tudásunk szerint irányítani, úgy kezelni, mint családfő kezelte egykor a családi vagyont: a kenyeret biztosító földet. Számunkra az üzem olyasmit jelentett, mint halnak a víz: egy közeg, amelyben és amelyből él, de amit nem szándékozik meginni.

Tervünk az volt, hogy végül munkatársaink jogilag is a Gyár tulajdonosaivá váljanak. Ennek a törekvésnek a megvalósítása azonban nem lett volna könnyű, mert hát pontosan mit is jelent az, hogy „társtulajdonos”? Mit értünk azon, hogy „közösségi tulajdon”? Nem tekinthettük a munkást, mint különálló egyént a Gyár tulajdonosának. Helyesebbnek tartottuk a tulajdonos fogalmát a munkások összességére vonatkoztatni, habár ez is csak képletesen érthető. Tulajdonos a szó szoros értelmében ui. az, aki szabadon rendelkezik valamely tárggyal. Nem tulajdonos ilyen értelemben viszont a munkás, mint egyén, mert pl. nincsen joga egy fúrógépet eladni. De nem tulajdonos a Gyár munkásságának összessége sem, mert pl. nem adhatja el az egész Gyárat egy külföldi vállalatnak. Tanulmányoztuk annak különböző módozatait, hogy miként lehetne a Gyár munkásait a Gyár részvényeseivé tenni. Tudtuk, hogy ezt az átmenetet úgy kellene megoldanunk, hogy abból tényleges bevételük és ne csak névleges hasznuk származzék, és ugyanakkor a Gyár termelése – amelytől kenyerük függött – az átmenet alatt is töretlenül növekedjék. Ámde a háború végét és Budapest ostromát követő időszakban egy ilyen átszervezést nem lehetett volna megvalósítani.

A háború utolsó hónapjai. A háborús őrület végén a bombatámadások miatt üzemünk egy részét nem kis költséggel ki kellett telepíteni a budatétényi gombapincékbe és a szociális szempontokat is teljesen kielégítő föld alatti üzemmé kellett átszervezni. Mindezt azért vállaltuk, hogy üzemünk gépparkját a Németországba való elhurcolástól megmentsük. A háborús nyomorúság szülte infláció már erősen éreztette hatását. Hogy a drágulással lépést tartsunk, – a GYOSZ (Gyáriparosok Országos Szövetsége) figyelmeztetései ellenére – dolgozóink fizetését hónapról hónapra felemeltük. Egyúttal mind erősebben növeltük a természetbeni juttatásokat. Mindezt akkor tettük, amikor gyártmányaink ára rögzített maradt. Gyárunkban az ostrom előtti utolsó bérfizetéskor – rossz előérzettől vezérelve – minden dolgozónak a karácsonyi bérén túl további három heti előleget folyósítottunk. De ahhoz nem volt hatalmunk, hogy bárkit a bekövetkező szörnyűségektől megoltalmazzunk.

Az ostrom előtt – további intézkedésként – gyárunk teljes pénzkészletét a Gyár mérnökei között írás és nyugta nélkül, csupán becsületes megőrzésre szétosztottuk. Ezeket a komoly pénzösszegeket az ostrom után hiány nélkül visszakaptuk! 1944 karácsonyán a Csonka Gépgyár személyi állománya 1046 fő volt. Még az utolsó gyári ünnepségen meghallgattuk iskolaigazgatónknak, Dr. Huszty Mihálynak az óvóhelyen fogalmazott merész hangvételű alkalmi színdarabját. De aztán megszólaltak a szirénák és eldördültek a Citadella német „Göring”-mozsarai. Megremegtek ablakaink, s a karácsonyi hangulat szertefoszlott. Mi is szétszéledtünk. Az illúziónak vége lett, és mindenki menekült haza éppúgy, mint ahogy azt gyári ünnepélyünk színpadán, Márton Lajos festett díszlete mutatta: ki-ki hóna alatt szorongatva a Gyártól kapott karácsonyfát, kalácsot és az utolsó alkalommal kiosztott sztaniolos szaloncukrot. Ezután a történelem vette át a szót! És soha többé nem voltunk mindnyájan együtt…  Sokan örökre eltávoztak.