Fejlődés útján Nyomtatás E-mail

Adottságok. A családi kis műhely potenciálja, vagyis helyzeti energiája miatt nem tudott kicsiny maradni. Mindenfelől elárasztották munkákkal, nagy műhellyé kellett növekednie. Miként a lejtőre helyezett golyó sem tud egy helyben megállni, mert megindítja, vonzza és gyorsítja a gravitáció, ugyanúgy a kis műhely sem maradhatott meg eredeti keretei közt: soha nem sejtett fejlődésre késztette alkotni tudó képessége. Ki gondolta volna annak idején, hogy a kezdetben a semminél nem sokkal nagyobb budai törpeüzemnek valaha jövője és komoly szociális hivatása lesz? A fejlődő üzem hasonlítható a kerékpároshoz, vagy a „repülő” géphez. Mind a kettőnek dinamikai egyensúlya van: addig tudnak csak egyensúlyban maradni, amíg mozgásban vannak, amíg hajtóerő hat rájuk. Ha a sebességük megszűnik, vagy lecsökken, a kerékpáros oldalra dől, a repülőgép pedig menthetetlenül lezuhan. Egy termelőüzem is csak addig áll biztosan, amíg van megoldatlan feladata. Ha nincs munkája, értelmét veszti. Az ország elesettsége idején az ipar fejlesztésére irányuló minden magánkezdeményezés gazdasági érdeket  képviselt, de ha az újonnan létesülő vállalkozás – önzés és kapzsiság helyett – szociális hivatástudattal is bírt, az különösen nagy jelentőségű volt. A mi fejlődő üzemünkről ez utóbbit állapította meg nem csekélyebb tekintély, mint maga Mónus Illés (Népszabadság 1972. február 16.). „Hallottam beszélni arról a budai kis üzemről… Ha fele igaz annak, amit róla regélnek, megemelem előtte a kalapomat.”

Természetesen, az első világháborút követő gazdasági káosz és nyomorúság közepette üzemünk zavartalan fejlődését számos tőlünk független tényező befolyásolta. Marx a „Das Kapital” című művében erre vonatkozóan így ír: „Az én álláspontom, amely a társadalmi, gazdasági formák fejlődését természettudományos folyamatnak fogja fel, kevésbé mint minden más teheti felelőssé az egyes embert oly viszonyokért, amelynek a társadalmi terméke marad, bármennyire föléjük emelkedjék is személyileg.” A történelmi adottságokon nincs mit szégyellnünk és nincs mit szépítgetnünk! Nem voltunk mozgatói a történelemnek. Nem tehettünk ellene semmit, legfeljebb csak azt, aminek igyekeztünk is megfelelni: felvettük a harcot a magunk kis körében a nyomorúság offenzívájával szemben. Ez már kezdő műhelyünknek is törekvései közé tartozott, és ennek a küzdelemnek lett tudatos folytatója a későbbi gyárvállalat is.

Gépbeszerzések. Egy-egy üzem teljesítőképességének előfeltétele a megfelelő gépi felszerelés. Mi is csak úgy léphettünk a fejlődés útjára, ha gépparkunkat kellően növeltük. Erre egy hadiüzem leszerelésekor véletlenül adódott alkalmunk, amikor értesültünk arról, hogy eladásra kerül egy olyan különleges hengerköszörűgép, melyből csupán két másik van az országban. Tudtuk, hogy az, aki ennek birtokosa lesz, előnyös helyzetbe kerülhet az autójavító iparban, így elhatároztuk, hogy megszerezzük.

Családtagjaink kölcsönpénzét is igénybe véve, sikerült is azt megvásárolnunk. A gép másfél év alatt behozta a vételárát, ennél azonban sokkal komolyabb eredményt jelentett, hogy üzemünk az autójavító üzemek közt most már nemcsak Csonka János jó hírneve folytán, de gépfelszerelése révén is biztos vezető helyre került. Valósággal dőlt hozzánk a munka. Az általunk megszerzett köszörűgépre, mint később megtudtuk, igényt tartott volna a Weiss (azelőtt Serényi) nevű fogaskerékgyár is. Ennek a tőkeerős vállalatnak olyan különleges szerszámgépei voltak, amelyekkel egyetlen belföldi gyár sem rendelkezett. Ezek révén tetszése szerint akár az egész magyar ipart „megvámolhatta” volna. Mikor a szóban forgó használt köszörűgép a mi tulajdonunkba került, a Weiss cég egy vadonatúj modern svájci gépet vett, és ezzel erősen betört szakterületünkre. Hogy vezető helyünket megtarthassuk, nekünk is meg kellett vásárolnunk ugyanazt a drága gépet. Fedezetünk erre nem volt, tehát hitelt igényeltünk. Ez a gép is rövidesen kifizette magát, de akkor a Weiss-féle fogaskerékgyár újabb különleges gépre tett szert. Így rákényszerített bennünket évről évre gépparkunk hitelben történő továbbfejlesztésére. Az automobiliparban ui. a versenyképesség, főképpen a szállítási határidőben jutott kifejezésre. Az kapta meg a munkát és hódította meg a vevőt, aki azonnal szállított. Akinek nem volt meg a gyors szállítóképessége, az lemaradt, átesett a rostán. Tulajdonképpen a vetélytárs volt az, aki a kis üzemet, Csonka János automobiljavító- és gépműhelyét állandó növekedésre késztette. Ha nem akartuk, hogy dolgozóink munka nélkül maradjanak, lépést kellett tartanunk. Ez az, amit a fentiekben a folyamatos fejlődés dinamikus egyensúlyi állapotának neveztünk, melyben nincs mód megállásra.

A többletérték problémája. Az említett különleges gépek lényegesen több jövedelmet hoztak, mint a szokásos szerszámgépek. Ezek „pénzcsináló gépek” voltak, ezek keresték meg a kis üzem bevételének java részét. Nem kellett magas képzettségű, nagy órabérű szakmunkás a kezelésükhöz, sőt egy megbízható betanított munkás két-három gépet is ki tudott egyidejűleg szolgálni, ami a nyereséget ismét emelte. Mikor az első ilyen gépet megvettük, úgy éreztük, méltányos lenne, hogy annak a gépnek a hozadékából, amely az egész üzem helyzetét erősítette, külön is részesülne az a munkás, aki a gépen dolgozik. Ezért számára, a tisztes órabéren felül, még egy darabszámtól függő juttatást is rendszeresítettünk. Később, amikor egyidejűleg három gépen termelt, e bér háromszorosát kaphatta kézhez, így a betanított munkás keresete utolérte, sőt esetenként túlhaladta szakmunkás társaiét. (Vö: Népszabadság, 1968. december 6.)

Természetesen, lehet azon vitatkozni, hogy ki érdemel több fizetést: a gyakorlott, nagy képzettségű szakmunkás, vagy az, akinek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy őt állították egy különleges gép mellé. Azt hisszük, Engels se tudta volna logarlécen kiszámítani, hogy mi lenne az igazságos részesedése a „többletértékből” a „pénzcsináló gép” mellé állított egyénnek. Újonnan beszerzett gépeink – saját szervezésünkkel és némi kiszolgáló asszisztenciával – lendületesen segítettek bennünket automobiljavító- és gépműhelyünk fejlesztésében. És éppen rendkívül jó jövedelmezőségük – az a bizonyos sokszor kifogásolt „többletérték” – tette lehetővé azt, hogy Csonka János lényegesen jobb bért tudott fizetni dolgozóinak, mint a budapesti nagy vasipari üzemek.

A fenti példákból világosan látszik, hogy a többletérték létrehozása nem annyira a gépen dolgozó betanított segédmunkás érdeme volt, mint inkább azé a drága pénzen vásárolt tőkéé, gépé, amely az eredményes munkafolyamatot lehetővé tette. Csonka János szociális érzékét dicséri viszont, hogy a különleges gépek által termelt többletértéket nem vonta ki az üzemből, hanem abból többletkeresetet juttatott valamennyi dolgozójának, az összességet részesítette méltányosan belőle. Így az üzem fejlesztése, visszakanyarodva, ismét dolgozóink életszínvonalát és biztonságát javította. Ekként működött a magánkézben levő, de szociálisan irányított tőke.

Anélkül, hogy Marx többletérték-elméletének helyességével itt vitába óhajtanánk bocsátkozni, még egy tényezőre szeretnénk a figyelmet felhívni. Egyazon munka elvégzéséért Csonka Jánosnak köztudottan többet voltak hajlandók fizetni a műhelyek és autótulajdonosok, mint más üzemnek. Kérdezhetjük: honnét ered ez a többlet, kinek az érdeme, kinek a fáradságjutalma volt ez? A munkás nem dolgozott többet, nem termelt többet. Ezen a ponton az egyszerű többletérték-elmélet nem alkalmazható! Ezt az esetet csak annak a műtét előtt álló embernek az esetéhez lehet hasonlítani, aki a biztos kezű sebésznek szívesen hajlandó az átlagosnál többet fizetni! Ezt a fajta többletértéket nem a munkás, hanem Csonka János neve, múltja és megbízhatósága hozta létre. De a családias, szociális szellemű kis üzemben minden úgyis a közös kasszába futott, s ismét több kenyér és több gép lett belőle. Az érdem a „szocialista tőkésé”, a haszon a közösségé volt.

További fejlődés. A 20-as évek végén nem engedélyezték az automobil-behozatalt az országba, és így azokban az években az autójavító ipar különleges lendületet kapott. A 30-as évek viszont annál nyomorúságosabban alakultak. A gazdasági krízist az egész világ megérezte, mi magunk is tapasztaltuk. Ezért, hogy a foglalkoztatottságot biztosítsuk, olyan tartalék munkákról kellett gondoskodnunk, amelyek felett alkalomadtán mi magunk majd rendelkezhetünk. Így került sor saját típusú kismotorjaink tervezésére és készítésére. Lassacskán már jelentékeny pénzösszeg feküdt kész motorjainkban. Előrelátásunk végül is kifizetődött. A legkeservesebb 1931-es bankzárlatos évben ui. próbamotorjaink alapján kiadós állami rendelést kaptunk, amely közel három esztendőre ellátta üzemünket szakmába vágó munkával.

A gépek és a dolgozók számának növekedése elkerülhetetlenné tette a műhelyterület folytonos növelését. Ez azt jelentette, hogy szinte félévenként kellett falat törnünk. Szerencse, hogy az a családi bérház, melyben laktunk, s ahol műhelyünket (gyárunkat) alapítottuk a terjeszkedő üzem rendelkezésére állt és, hogy az igénybe vett helyiségekért bért nem kellett fizetnünk. Ez lényegesen csökkentette rezsiköltségünket. Ezenfelül a családi bérház üzemünk 12 alkalmazottjának alacsony bérű szolgálati lakást biztosított. Ez a tény azzal az előnnyel is járt, hogy ezen alkalmazottaink jelentős közlekedési időt és költséget takaríthattak meg.

A 30-as évek derekán ismét az automobil-alkatrész felújító csoport volt az, amely átvette az üzemben a kenyérkereső szerepét. A kismotorkészítő részleget inkább a polgári célokra szolgáló kísérleti motorok készítése foglalta le, amely munka nem hozott pénzt, sőt rengeteg kísérleti költséget emésztett fel. Nem akarván pénzállományunkat túl sokféle kísérleti típusba ölni, egyes célokra külföldről készen hoztunk motorokat és ezeket építettük be polgári feladatot ellátó gépegységekbe, mint például: kendernyűvő és permetező gépekbe. E műveletek bevételi haszna – mely főleg kereskedelmi tevékenységünkből eredt – ugyancsak a közös kasszába vándorolt, tehát egyaránt gyarapította a szociális és a fejlesztési alapot. Ugyanezt a célt szolgálta később szerszámgép-képviseleti osztályunk tekintélyes jövedelme is.

Nehézségek. Volt a II. világháborút megelőzően egy időszak, amikor teljesen mellőznünk kellett minden befektetést, mert aránylag magas munkáslétszámunk nem állt arányban a piacon igényelt munkamennyiséggel. Dolgozóink nem vették észre a szorosságot, ezt nem éreztettük velük, de magunknak annál inkább főtt a fejünk. Minden pénzt, amit az automobil-alkatrész felújító üzemrész megtermelt, át kellett irányítanunk a kismotorkészítő részleghez. Utóbbi rendületlenül gyártotta tovább a polgári célokra szolgáló – tűzoltószivattyú és szükségvilágító gépcsoportokhoz való – motorokat, amelyek java részét nem tudtuk értékesíteni. Kölcsönt véve igénybe, raktárra dolgoztunk. Az ezzel járó kockázatot vállaltuk, mert szigorúan ragaszkodtunk ahhoz az elvhez, hogy rendeléshiány miatt dolgozót nem bocsátunk el!

Gépgyártás. Idővel szerencsésen találtunk olyan üzletágat, amely bőséges gépi- és kézi munkát adott, s amelynek akkortájt jelentős kereslete volt. Világszerte ui. óriási igény mutatkozott szerszámgépekre. Nekünk volt már tapasztalatunk ilyen gépek gyártásában, hiszen – annak idején – saját kezdő gépeinket is el tudtuk készíteni, mégpedig mostoha körülmények között. Most pedig csupa kitűnő karban levő pontos géppel és jól gyakorlott munkaerő-garnitúrával rendelkeztünk. Így fogtunk bele az Angliába irányuló szerszámgépgyártásba. Több gépet le is szállítottunk igen szép sikerrel. Aztán közbeszólt a háború. Fennmaradó gépeinket szívesen átvették a hazai gyárak és ezzel a bankkamattól megszabadultunk.

Munkásképzés. Ennek az időszaknak, különösen az 1930/31-es válságévnek egyik szociális nevezetességeként tartjuk számon,  hogy akkor, amikor a nyomorúságos viszonyok miatt az ország valamennyi munkaadója – az államot, mint munkaadót is ideértve – csökkentette a dolgozók jövedelmét, volt egy olyan üzem, mely nem csökkentette, hanem növelte dolgozói keresetét. Ez az üzem – az egykori kis műhelyből létrejött – Csonka János Gépgyára volt.

Amikor az ország gazdasági helyzete javult,  ismét megnőtt a szakmunkások iránti kereslet. Hogy a szükséges utánpótlást biztosítsuk, nagyobb számban vettünk fel fiatalokat, akiket most már saját költségünkre képeztettünk ki: a középgyárak tanonciskolájába járattuk őket. Ennek az iskolának a színvonala lényegesen meghaladta a főváros által fenntartott kötelező tanonciskolák szintjét, de meg sem közelítette a Csonka Gépgyár Fehérvári úti épületében később létesített (a 9. fejezetben említett) saját iparos iskola színvonalát. Ekkor még nem volt tanoncműhelyünk, nem is lett volna helyünk e célra, így tanulóinknak részt kellett venniük az üzem termelő munkájában. Hogy számukra olyan munkát adhassunk, amin szakmájukat gyakorolni tudják, átvállaltuk a Weiss Manfréd-gyártól azokat a repülőgép-alkatrész munkákat, amiket náluk a Hispano–Suiza repülőmotorgyár alvállalkozásban rendelt meg. De ez csak kivételes esetnek számított, mert tanulóinkat elvből már ekkor sem foglalkoztattuk tömegmunkával.

Hadiüzemmé nyilvánítás. Az európai feszültség miatt az Iparügyi Minisztérium üzemünket is a hadiüzemek közé sorolta és bennünket lőalkatrész-készítő munkára kötelezett. Ehhez a munkához a mi szokásos kisszériában való gyártási módunktól eltérő felszerelésre, tömeggyártó gépekre volt szükség. Ugyanakkor a Honvédelmi Minisztérium is bejelentette igényét olyan további benzin-elektromos gépcsoportokra, amelyek motorjai lényegileg a mi tűzoltómotorjainkkal voltak azonosak. Így a szükségmunka céljából annak idején csak raktárra gyártott gépeink, melyek eddig holt tőkét képeztek, egyszerre értékesíthetők lettek. Eladásukkal megszereztük a tömegmunkához szükséges gépeket, és elértük, hogy a lőszermunka ne járjon ráfizetéssel.

A lőszerkészítő munka elvállalása kötelező volt. Elveinkkel ellenkezett, hogy gyilkoló szerszámok előállítói legyünk. Nem voltunk háborúpártiak az első világháború kitörésekor sem (amikor pedig Európa-szerte a lakosság nagy többsége lelkesedéssel fogadta a hadüzenetek hírét), és most sem akartunk nyerészkedő hadseregszállítókká válni. A békét mindig többre értékeltük az erőszaknál. A lőszeralkatrész-gyártásnak azonban volt egy előnye, mégpedig az, hogy ennek révén sikerült dolgozóink java részét a frontszolgálat alól mentesíteni. Ez alkalmazottaink közül sokaknak az életét mentette meg. Igyekezetünk arra irányult, hogy megvédjük a „nagy család” minden tagját. Volt, akit a vasúti vagonból emeltünk ki és akadt, akit  a Don mellől, vagy a lövészárokból hozattunk vissza.

A lőszermunkától való megszabadulás érdekében Csonka Béla kijárta, hogy a motorkészítésre megkapjuk ugyanazt a frontmentességi védelmet, amit a lőszermunka biztosított. Ennek az volt az ára, hogy teljesítőképességünket meghaladó mennyiségű, honvédelmi célokra szolgáló kismotorok gyártását kellett elvállalnunk. Ez szükségessé tette üzemünk további felfejlesztését. Félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk, ifj. Csonka János és Csonka Béla gyári tevékenységükért a háború kezdetétől fogva a Gyártól semminemű javadalmazást sem vettek igénybe, mert nem akarták, hogy bárki is személyüket a hadiszállítók kétes csoportjába sorolhassa. Ezért fizetést csak a szerszámgép-képviseleti osztálytól, kereskedelmi tevékenységük díjazásaként fogadtak el.